Akkora klisének hangzik elsőre, hogy már bosszantó. Pedig így van. Sőt, hozzátenném most már azt is: minél nagyobb a baj, annál nagyobb a lehetőség.
Mostantól gondolj ezekre a helyzetekre úgy, mint a saját aranybányáidra.
Természetesen nagy a kockázat. Minél nagyobb a feladat, annál rizikósabb, hogy vajon meg tudod-e oldani. De ha sikerül, márpedig sikerülhet, akkor az nagyon sokat adhat.
Sokszor csak utólag derül ki, mekkora kegy is volt ez.
Elmesélem, nekem hogyan lett ilyen fontos az idegrendszer, a nyugalom, az egészséges határok és az öngondoskodás.
Húszas éveim eleje, úgy néz ki, minden klappol. Egyetemre jártam, szerelmes voltam, nem mondanám, hogy hiányt szenvedtem. Élveztem a suli melletti munkámat, és imádtunk szórakozni. Nagy társaságok és állandó pörgés.
Megtetszett a jóga, gyakorolgattam, közben úgy éreztem, kimaxolom az életet. És azt is éreztem, hogy nem kellenek szabályok. Igazából mindent lehet, nincs szükségem rájuk.
A dietetika is alakult, az étrendekre úgy gondoltam, hogy nem nagy extra betartani. Nem értettem, miért vagyunk úgy fennakadva ilyeneken, mint az étrendi változtatás, amikor ennél egyszerűbb nincs is. Csak fogod magad, és másképp eszel.
Öngondoskodás? Rutinok? Jó kis időtöltésnek éreztem őket. Valaminek, amivel unalmamban elszórakozhatok.
Aztán ugye csak megérkeztek az első pofonok.
A makulátlan bőröm gyulladt lett. Akné, kiütések és hegek. Főleg az arcomon. Nem mondanám, hogy nagyon magabiztos lettem tőle.
Az emésztésem, ami addig mindent megoldott, nem nagyon tudott megküzdeni se a tejjel, se a tojással, se a gluténnal. Ezt persze még hónapokig tagadtam, mert azt mondogattam, hogy na aztán az nem lehet, hogy pont majd nekem legyenek ételintoleráns tüneteim. Biztos, hogy nem. Ez a hozzáállás természetesen nem javított a helyzeten.
A pihenőnapok nélküli hónapok… vagy inkább évek csak kopogtattak tovább a tünetekkel.
Felborult az alvásom is. (Ma visszatekintve ez volt az egyik első pont, ahol hibáztam, mégis csak nagyon későn esett le, mennyire fontos.) Már nem tudtam a szorongástól hajnali 1-2 előtt elaludni, és ettől függetlenül reggel indult a napom, úgyhogy vagy így, vagy úgy, 5-6 óra között felkeltem és elindultam.
Egy idő után ez tovább fokozta a szorongásos tüneteket. Romlott a teljesítményem, és nem szívesen jártam társaságba. Pánikrohamok?! Azt hittem rá, hogy valami vicc. Hát megérkeztek azok is.
És akkor ott álltam, vagy hát voltam valahogy, 26 évesen, hogy ez most itt mi?! Fizikailag nem vagyok jól, mentálisan meg még annyira se.
Még mindig nem vettem elég komolyan, úgyhogy a pofonok csak érkeztek szépen sorban.
Ráment a párkapcsolatom, a munkám, és családi tragédiák következtek. Huszonpár évesen nem erre számítasz. Kb. itt volt az, ahol azt mondtam, hogy valami történjen, mert ez már nagyon súlyos.
Úgyhogy nagy keservesen arra jutottam, hogy most meg kell keresnem a fonal végét, és felgombolyítani életem sztoriját, különben a következő akármennyi évemet ebben az „idillben” fogom majd eltölteni.
Kezdett kiviláglani, hogy azok a bizonyos elvek, amik mondjuk a jógában a Jama és Nijama, nem az unalom szüleményei, hanem mondjuk alapvetések egy normális élethez. Elkezdtem akarni szebben élni és jobb emberré válni. Azért ez nem mindig egyszerű, na.
Rohadt nehezen indultam el, és hosszú ideig tartott rájönnöm, mit jelent lépésről lépésre haladni, erőt gyűjteni, és hogy a mikrobiom mekkora hatalommal bír, nemcsak a beleimben, de a bőrömön is, és nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is.
A terápiás munka nem tartozott a legfinomabb falatok közé, főleg az elején. Ma már erről is úgy gondolkodom, minél kellemetlenebb a meló, amibe belemegyek, annál kellemesebb a végeredmény.
Következett ebből az is, hogy valahogy rendbe kellett szedni a napi rutinomat. Hadd ne mondjam, a szigorú szabályok nagy kedvenceim, úgyhogy könnyen ment. Csak viccelek.
Ez az időszak megadta a gyakorlatot a dietetikai tanulmányaim mellé. A-tól Z-ig átláttam végre, milyen nehézségekbe ütközök, ha a rossz szokások vannak túlsúlyban, és valahogy mégis rendszert kéne váltani.
Mivel az összes szakorvosi rendelésen jártam már, és a gyógyszerek meg a kencék magukban semmit nem oldottak meg, előkerültek a napi öngondoskodó rutinok is. Tisztítási technikák, légzés, masszázs, idegrendszeri állapothoz igazított gyakorlás.
Ma, ha visszanézek, végtelenül hálás vagyok ezért az időszakért. Másképp nem szereztem volna meg ezeket a tapasztalatokat, és nem változott volna ekkorát a személyiségem.
Az itt szerzett tudással és tanult eszközökkel ma képes vagyok másokat is átsegíteni ezeken a helyzeteken. Nekem is fogták a kezem, amíg megtanultam járni. Neked sem kell egyedül megoldani mindent, de segítséget kérni és ezt felismerni csak te tudsz.
Ezek a folyamatok másnál is működnek. Más is képes átalakítani az étrendjét, a szokásait, és képes egy, a maga és a környezete számára is kellemesebb emberré válni.